Nagyjából egy éve, hogy a szüleim bejelentették, változtattak a nyugdíjaskori terveiken, nem mennek el a Balaton mellé a nagyszülői házba, hanem a város környékén vettek egy házat, amit fel kell újítani. Anyám betegsége miatt nem merik felvállalni a vidéki létet, ami a gyengébb egészségügyi ellátással is jár.
A bejelentés egyenes következménye, hogy az évek óta beígért belvárosi lakás ugrik, ahhoz, hogy a költségeket fedezni tudják, el kell adni. Ha marad belőle, akkor természetesen támogatják a mi fészekrakásunkat is.
Miután összeszedtem az állkapcsom, lenyugodtam és ismét higgadtan bírtam gondolkodni - azaz pár nap múlva - rájöttem, hogy kis családunknak, azaz az akkor 10 hónapos fiamnak, a férjemnek, a macskának és nekem, saját magunknak kell gondoskodnunk leendő otthonunkról. Egyszem gyerekként kicsit furcsának tűnt a szüleim hozzáállása, és mivel addigra már körvonalazódtak bennem a két generáció gyereknevelésbeli különbségei, igyekeztem napirendre térni felette és a jelenre, jobban mondva a jövőre koncentrálni.
A kiindulópontunk a város széli panelrengetegben bérelt 34,5 m2-es, 1,5 szobás kis lakás volt. Itt laktunk 4 éve, mióta megismerkedtünk. A célunk pedig egy olyan lakás, ahol a betervezett három gyerekünket kényelmesen fel tudjuk nevelni anélkül, hogy egymás lábára lépnénk állandóan.
A dolgot bonyolította, hogy a férjem tanár, így helyileg kötöttek voltunk - és vagyunk - pedig szívem szerint egy félreeső tanyán tengetném az életem sok, magam választotta társ között. Ez a gyerekeknek persze csak kamaszkorukig lenne élvezetes, utána jelentkezne a jól ismert probléma, hogy sehol sem tudnak szórakozni, majd középiskolában vagy a felsőoktatásban túlzottan is belevetnék magukat az élvezetekbe.
Soha el nem döntött vitáink egyik sarkalatos pontja volt, hogy vajon az egészséges tanyasi, természetközeli környezetben eltöltött gyerekkor ér-e többet, vagy a félvárosias, nyitottabb szellemű, sokrétűbb közeg a jobb.
Végül győzött a munkahely, és eltemettem magamban az óriási karámban futkározó lovak képét valahová az ausztrál kaland tervei mellé.
Akkori életünket mérlegelve egyből nyilvánvaló volt, hogy túl sok alteernatívánk nincs a város közelében. A panel eddig beválni látszott, és 1,5 fő/szoba aránnyal számolva egy-egy nagyobb lakás is szóba jöhetett.
A hírdetéseket bogarászva az árak is kedvezőnek tűntek, és a tavaszi időszakra halasztva a vásárlást, aktívan figyeltem a különféle fórumokat.
Tamás az ismerettségi körünkben leginkább arról ismeretes, hogy a tanktól a hajszárítóig mindennel üzletel három kontinensen. A hírdetéseket bogarászva ő jutott eszembe, és egy áprilisi ajánlata. 80 m2-es ház, a várostól észak-keletre, egész jó állapotban, kb. a nagyobb panel áráért.
Felhívtam, és kiderült, hogy a ház még megvan, bár felújításra szorul. Kb. egy hónapon keresztül szerveztük a találkozót, majd végül kiértünk, és elakadt a lélegzetünk. A képeken leginkább egy üres vaskereskedésre emlékeztetett a ház. A valóságban nem volt rajta tető, a szarufákra feszített fóliát szomorúan csapkodta a szeptember végi szél.
A bejelentés egyenes következménye, hogy az évek óta beígért belvárosi lakás ugrik, ahhoz, hogy a költségeket fedezni tudják, el kell adni. Ha marad belőle, akkor természetesen támogatják a mi fészekrakásunkat is.
Miután összeszedtem az állkapcsom, lenyugodtam és ismét higgadtan bírtam gondolkodni - azaz pár nap múlva - rájöttem, hogy kis családunknak, azaz az akkor 10 hónapos fiamnak, a férjemnek, a macskának és nekem, saját magunknak kell gondoskodnunk leendő otthonunkról. Egyszem gyerekként kicsit furcsának tűnt a szüleim hozzáállása, és mivel addigra már körvonalazódtak bennem a két generáció gyereknevelésbeli különbségei, igyekeztem napirendre térni felette és a jelenre, jobban mondva a jövőre koncentrálni.
A kiindulópontunk a város széli panelrengetegben bérelt 34,5 m2-es, 1,5 szobás kis lakás volt. Itt laktunk 4 éve, mióta megismerkedtünk. A célunk pedig egy olyan lakás, ahol a betervezett három gyerekünket kényelmesen fel tudjuk nevelni anélkül, hogy egymás lábára lépnénk állandóan.
A dolgot bonyolította, hogy a férjem tanár, így helyileg kötöttek voltunk - és vagyunk - pedig szívem szerint egy félreeső tanyán tengetném az életem sok, magam választotta társ között. Ez a gyerekeknek persze csak kamaszkorukig lenne élvezetes, utána jelentkezne a jól ismert probléma, hogy sehol sem tudnak szórakozni, majd középiskolában vagy a felsőoktatásban túlzottan is belevetnék magukat az élvezetekbe.
Soha el nem döntött vitáink egyik sarkalatos pontja volt, hogy vajon az egészséges tanyasi, természetközeli környezetben eltöltött gyerekkor ér-e többet, vagy a félvárosias, nyitottabb szellemű, sokrétűbb közeg a jobb.
Végül győzött a munkahely, és eltemettem magamban az óriási karámban futkározó lovak képét valahová az ausztrál kaland tervei mellé.
Akkori életünket mérlegelve egyből nyilvánvaló volt, hogy túl sok alteernatívánk nincs a város közelében. A panel eddig beválni látszott, és 1,5 fő/szoba aránnyal számolva egy-egy nagyobb lakás is szóba jöhetett.
A hírdetéseket bogarászva az árak is kedvezőnek tűntek, és a tavaszi időszakra halasztva a vásárlást, aktívan figyeltem a különféle fórumokat.
Tamás az ismerettségi körünkben leginkább arról ismeretes, hogy a tanktól a hajszárítóig mindennel üzletel három kontinensen. A hírdetéseket bogarászva ő jutott eszembe, és egy áprilisi ajánlata. 80 m2-es ház, a várostól észak-keletre, egész jó állapotban, kb. a nagyobb panel áráért.
Felhívtam, és kiderült, hogy a ház még megvan, bár felújításra szorul. Kb. egy hónapon keresztül szerveztük a találkozót, majd végül kiértünk, és elakadt a lélegzetünk. A képeken leginkább egy üres vaskereskedésre emlékeztetett a ház. A valóságban nem volt rajta tető, a szarufákra feszített fóliát szomorúan csapkodta a szeptember végi szél.
