Miután apámmal együtt túltettük magunkat lelkileg azon, hogy marhára elszámolta a tégla mennyiségét, visszatértünk az ütemezéshez azzal, hogy akkor hozzuk el a téglát a Balatontól.
Egyszercsak apám bejelentette, harmadikán hatkor találkozik a fuvarossal, felpakolnak, és nekünk csak az ő házuktól a miénkig kell a fuvart állni. Kicsit úgy éreztem, kompenzálni próbálja az orbitális szívást, amit okozott. Elfogadtam az ajánlatát, és ennek megfelelően szerveztük az életünket.
A Zuram reggel háromkor kelt, fél ötre kellett kiérni anyámékhoz Törökbálintra. Útközben félreállították a rendőrök, és még a gatyájába is benéztek, de még a gyerek dolgait is széttúrták az autóban. Aztán magyarázat nélkül elengedték.
Azért így is sikerült neki időben odaérni, és nekivágtak másik két segítővel az útnak.
Odaérve kiderült, hogy a raklapok nagyrésze megsüllyedt az alatt a 3-4 év alatt, míg ott állt, és szép csendben szét is rohadt. Egyetlen használható raklappal pakoltak fel 3-4 adagnyi bontott téglát a teherautóra, ami olyannyira jó bulinak tűnt, hogy estére senkinek sem maradt bőr a kezén. Az élvezetet pedig fokozta, hogy a két napja tartó esőben meg is szívta magát rendesen.
Míg az első rakomány Törökbálint felé tartott, a maradék anyagot előkészítette Csabi és a segítők a következő fuvarra. Felpakoltak, lepakoltak, kiszabadították a betonacélt a gazból, gondolom, jól elszórakoztak.
11 körül kaptam a hívást, hogy most azonnal kapjam Csabi autójának a kulcsát, és rohanjak el Törökbálintra, mert útban van. A beígért 20 percen belül összekaptam a gyereket, és 31 perc alatt a helyszínen voltam, pontosan 2 perccel megelőzve a trailert, aki így is legombolt a türelmetlen apámról 6 ezer pénzt.
Lovat fordítva vágtattam haza, mert közben itt is állt a bál, rengeteg munka volt.
Mikor leálltam a ház előtt, csörgött a telefonom: Csabi 3-4 centi mélyen belelépett egy rozsdás szögbe. "Szerinted mit csináljak?" - kérdezte. Mondtam neki, hogy ha nem megy azonnal az ügyeletre, akkor én hívom rá a mentőt. Tetanusz, és kész. Már a vérmérgezés összes tünete megjelent rajtam, mikor hívott: megkapta a receptet, most átbiceg a patikába kiváltani az ampullát. Nem akartam hinni a fülemnek. A végén, mivel nem oda van bejelentve, dupla vizitdíjjal és a vakcina árával megúszta a dolgot. Jobb lábra sántítva, zsibbadt, bal vállal pakolta utána a széttört raklapról a szuttyos-vizes B38-as falazóblokkot...
Hamarosan újabb hívást kaptam: azonnal szerezzek targoncát. Délután kettőkor ez igazán nemes feladat, természetesen csak másnapra sikerült (volna). Apám, aki legalább háromszor járt kint a házunknál, váltog állította, hogy az ő sofőrje olyan ügyes, hogy csak na, és probléma nélkül beemeli a dolgokat a beállóból. Természetesen 2 hét rákészülés után csak délelőtt jutott eszükbe, hogy ehhez a teherautónak ki kell támasztania, amihez viszont nincs hely. Targonca híján az utcára kell pakolni téglát és betonacélt is, ami csak azért kínos, mert a szomszéd bácsi kisbaltáját kb. 20 perc alatt lopták el két hete.
Emellett érdekesen tudna a pótos KCR bekanyarodni a szűk kis utcánkba, aminek mindkét végén szép S-kanyar lassítja a forgalmat. Felvetődött még, hogy esetleg 3 utcával arrébb rakják le a szállítmányt, de azt már nem vállaltam be, hogy addig a téglakupac tetején alszom, míg meg nem érkezik valahonnan a targonca.
Rövid szentségelés után lázasan kutattam a fejemben azok után a jó ismerősök után, akiknek elég nagy a telkük ahhoz, hogy 23 raklap tégla és 3 tonna acél feltűnésmentesen elférjen.
Béla! Az unokatesóm, aki nem is olyan messze Törökbálinttól, egy zsámbék melletti tanyán lakik. Szerencsére nem volt kifogása ellene, így végül oda rakták le az anyagot.
A második kanyar után Csabi a teherautóval jött vissza. Mindenféléről beszélgettek, majd megkérdezte a fuvaros, hogy hirtelen miért változott az úticél. Mikor meghallotta a választ, csodálkozva nézett: miért nem szóltatok, hogy hozzam el a targoncát?